Pikó Sándor

lux19

Nem emlékszem olyan kicsi koromra, mikor ne lett volna szájharmónikám. 7-8 évesen már játszottam a napi slágert, amit abban az időben harsogott a rádió, hiszen számomra akkor a rádió volt minden zenehallgatási lehetőség. Nyáron mezítláb - mert akkor az volt a divat - szaladgáltunk a Kígyó utcán a többi gyerekkel és nálam mindig ott volt a harmónikám.

Esténként, a bújócskázás után, mikor már mindőnket megfürdettek, lefekvés előtt még összeültünk az udvarbeliekkel, hiszen ott is voltunk 8-1o-en gyerekek, kicsik, nagyok és megbeszéltük az aznapi eredményeket, hogy hogy vertük el a Pacsirta utcaiakat sakkban, hogy megnyertük a focimeccset az Ötmalom utcai csapat ellen, és hogy volt olyan közöttünk, aki átmerészkedett a vonatsineken túlra az olajütőbe, ez nagyon nagy tett volt, mert ott mindenkit megvertek nagyon, aki idegen volt. 6o éves fejjel talán már értem őket. Megbeszéltük a másnapi terveket, feladatokat és azután jött az elmaradhatatlan muzsikálás, hiszen nem szájharmónika volt a rendes, becsületes neve e hangszernek, hanem muzsika. Az utcában lakott egy nő, egy felnőtt, aki a MÁV kultúrcsoportjának volt a vezetője. Este hazafelé jövet meghallotta, hogy muzsikálunk, énekelünk és bejött megnézni, hogy kik csinálják ezt. Nagyon meglepődött mikor meglátott minket, akkor meg még jobban, mikor nem tudott olyan számot kérni, amit én nem tudtam volna eljátszani. Beszélt a szüleimmel, hogy meghívna az ő csoportjához egy próbajátékra, mert a szájharmónika trióból elment a szólós katonának. Jól sikerült. Egy hét múlva már egy falusi húsvéti bálon léptünk fel, ekkor voltam 12 éves. Kimerítő volt.

Én még akkor nem virrasztottam át egy éjszakát, de nagyon szép is volt. Minden pillanatát most is magam előtt látom. Katona Attila basszus, Tóth Pali kísérő és én voltam a szólós középen. Történt, hogy egy fellépésre nem jött el a dobos. Talán beteg lett, vagy berúgott, egyre megy. A tangóharmónikás azt mondta "Öcsi, űjjél a dob mögé és csinálj úgy, mintha dobolnál, mert csak akkor fizetik ki a gázsit". Én oda ültem, kis sem látszottam a dob mögül, és ha már ott voltam ütöttem is a dobot. Kaptam 75 forintot, ami akkor nagyon sok pénz volt. Az apám fizetése 6oo forint volt akkor és ez szintén jónak számított. Attól a naptól mindig én doboltam. Innen tudtam, hogy az előző dobos berúgott és kirúgták. Ilyen az élet, így lettem dobos, pedig én zongorázni szerettem volna, de zongorázni a nővérem tanult és "egy családban elég egy zongorista" alapon maradtam én a dobos. Ma már örülök neki. Végelláthatatlan haknik sora következett. Gimnáziumi éveimben az állomásról mentünk az iskolába hétfőn. Könyv és füzet helyett egy pergődobbal és egy trombitával. "Tekével", Juhász Lászlóval, aki osztálytársam, barátom és tanítóm is volt. (Nyugodjon békében.) Sok, sok élmény, felejthetetlen. És akkor jött a gitár korszak, pezsgett a vérem. Gelniczki Karcsival, aki szintén osztálytársam volt, a tangóharmónikáról nyergelt át gitárra és Árvai Jancsival megalakítottuk az ATLASZ együttest. A Sárospataki Diák Napok Arany Diplomája, a Debreceni Tóth Árpád Gimnázium irodalmi színpadával talán a legszebb és legkedvesebb élmény a mai napig.

Azután a Csokonai Gimnázium "ötórai teáján" játszottunk, mikor eljött Lámer Emil, az akkor Rangers együttes szólógitárosa, és beugrott egy számba. A Shadows együttes dobszólós számát játszotta, amit én titokban megtanultam úgy, ahogy az akkor divat volt, egy az egyben. Emil elcsodálkozott. Másnap már ott volt a lakásomon Tálas Laci, a Rangers ritmusgitárosa, aki történetesen osztálytársam volt a Péterfia utcai Általános Iskolában és hívott, hogy menjek át a Rangers-be, akik akkor a Debreceni Aranybika Szálló Bartók termében játszottak. Elképzelhetetlen karrier egy magamfajta szájharmónikás számára.

Egy hét múlva már én doboltam. A Kelet-Német túrné a csúcsok csúcsa volt. (Lámer Emil szólógitár, Karácsony Géza ének, Shaff Béla basszus, Tálas László ritmusgitár, Pikó Sándor dob.) Később úgy alakult, hogy Tálas Lacit Felkai Miki váltotta, aki már akkor is a Génius mellett elengedett egy-egy szólót. Más hang volt. Ez az én hangom volt. Azután jött Tikász Sanyi, akivel meg tudtunk fantáziálni. Mi lenne, ha varázslók lennénk című eszmefuttatásainkban máig véget nem érő vitáinkban. Akkor ő basszusozott. Kész volt a zenekar, három lázadó, igazat kereső, kíméletlen szókimondó, önmagával és környezetével szemben végletesen kritikus, saját magából áradó fiatal megalapította a LUX-ot a Kinizsi sörözőben 1969-ben, 4o éve. Hogy ezután mi történt, az egy másik mese. Az már a LUX együttes története.

www.pikosandor.hu